Már akkor ment a barátkozás, mikor megérkeztünk az állomásra.
Minden rendben is volt, amíg le nem szálltunk a vonatról, és észre nem vettük, hogy nincs térerő. Fellocsoltunk mindenkit, aki ettől elájult. A buszon kénytelenek voltunk tovább barátkozni. A szobákat alig foglaltuk el, máris kezdődött az első játék. Már az első napon – de aztán minden nap – estig tartott a mulatság. Pont emiatt ébredtünk minden reggel azzal, hogy „jaj, most hol is vagyunk és mi ez az egész?”
Botz Csilla tanárnő ötletére kirándulni mentünk. A hullafáradtság ellenére rendben lett volna, csak az eső szúrt ki velünk. Futás haza, mert a vizes haj nem laza. Akkora zabálást ritkán látsz, amit a szállásra visszaérve rendeztünk. Volt még háború (csupán számokkal, szerencsére) és lassan-hirtelen együtt fürödtünk, mintha ezer éve… Az utolsó este, mire megjött a kaja már nem volt senkinek baja. Este egy kis bulizás táncolás, aztán – elméletben – irány az ágy. Hehe.
Soha olyan álmos, mégis felüdült brigádot nem láttál, mint mi, másnap reggel. Kicsit furcsa is volt hazaérkezni.
Köszönjük: tanárainknak, dökösöknek és az alapítványnak!
